2014. augusztus 10., vasárnap

Magamutogató, ki színpadra áll?


"A színpadra álláshoz kell egy nagy adag exhibicionizmus."
"Én nem merek színpadra állni, nem akarom magamat mutogatni."

Hallom ezeket a mondatokat sok embertől. És egyre inkább zavar, mert nekem magamtól soha nem jutott eszembe, hogy a színpadra így is lehet tekinteni. Sőt, hogy milyen sokan tekintenek így rá. Végignézek magamon, és zsigerből kijelentem: elhatárolódom ezektől a kijelentésektől.


"Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek."

- Karinthy Frigyes


Nem azért állunk a színpadra, hogy a testünket mutogassuk. Nem az számít, hogy leénekeljük-e az aktuális rivális popsztárt. Egyébként sem létezik konkurencia a művészetben... minden hús-vér dalszerző és előadó egyedi és utánozhatatlan.
Nem azért vállalunk nyilvános szereplést, mert sztárok akarunk lenni és gazdagnak látszani.

Hanem azért, mert mi így kommunikálunk, a színpad számunkra az az eszköz, amellyel szólni tudunk az emberekhez. Eszköz. Nem cél! A színpad az a hely, ahol teljesen szabadok tudunk lenni, ahol megnyílik a saját univerzumunk, ahol őszinték lehetünk, ahol "itt és most" történik minden. A színpadról egyszerre nézhetünk akár több tucat ember szemébe, érezhetjük őket, egymást, és saját magunkat. 
Nem azért zenélünk, hogy bebizonyítsuk milyen kurva tehetségesek vagyunk, hanem azért, mert gondolataink és üzeneteink vannak, érdekesnek tartjuk a társadalmat, szeretjük az embereket. Szeretünk jó ügyek mellé állni, értékeket képviselni, és felhívni rájuk a figyelmet, és olyan dalokat írni, melyek megértenek, segítenek, vígasztalnak, felvidítanak, nevettetnek, kifejeznek.


Egy sokat látott újságíró tanárommal beszélgettem, azt mondta, hogy ha értéket akarok képviselni, ne számítsak sok sikerre.

Kérdem én: Miért?

Ildi (Dark Notes)

2014. július 31., csütörtök

A kutyusok

A kutyusok olyan aranyosak. Mindig boldog leszek, ha látok egy kutyust. Olyan kis egyszerűek, hogy az nagyszerű! És mégis annyi mindenen elgondolkoztatnak ezzel az egyszerűségükkel.



Zsófi, ki más

2014. július 14., hétfő

Budapest tetején

Zsófi karon ragadott, hogy nézzük meg az egyik rooftop bárt az Andrássy úton. Abban a városban, ahol élek születésem óta. A városban, mely nekem mindig is a sötét, szűk, kutyapiszkos utcákat jelentette, ahonnan amikor csak tud, menekül az ember. Az Andrássy úton, amely a világörökség része, de nekem mindig is a hétköznapokat jelentette: ide jártam iskolába, és születésem óta itt lakom az első párhuzamos utcában, egy gangos házban, ahonnan az eget is alig látni, nemhogy a Napot.

Kinyílt a tetőbári lift ajtaja, tettem 3 lépést.

Fény. Égbolt. Tér. Szellő. Illat. Esőre gyülekező felhőkön áttörő napsugarak. Hegyek, épületek. Olyan házak, amelyek mellett elmegyek minden nap, de mégsem ismerem őket... Gyönyörű.

AZ OTTHONOM. Miért nem láttam még soha?

Lemerevedtem. Könnycseppek gyűltek a szememben. Ott álltam két percen át arcomat a kezeimbe temetve.

... majd megittuk a pohárka narancslevünket 900 forintért. Egyet ketten.


Ildi

2014. június 11., szerda

Mikroblog?

Miért van az, hogy a nagy szólásszabadság közepette inkább nem szól az ember semmit? Miért fél minden tartalomgyártó a trolloktól? Azt érzem, hogy hozzánk is valami mikroblog illene inkább. A nagy lélegzetű, tartalommal és állásponttal rendelkező cikkekkel az a baj, hogy utána menedzselni kell őket... mert valaki tuti kötözködni kezd. De mégis, a tartalom a lényeg. És egyébként is. Nem újságírónak tanulok, hanem Pr-esnek. 

Egyébként meg... inkább ezt a gondolatmenetet egy dalban kéne folytatnom... jobban is áll, meg kreatívabb is, még ha az ember több lábon is áll, és több mindent is tanul... azért néha szívesen néznék inkább naiv zenész-szemmel és szívvel a világra... mert jó és hasznos ez a CorporateCommunication szemlélet, de maradjunk már meg embernek az emberben, rózsaszín felhőnek a szép kék égen.

Amúgy nem is szeretek írni :)

Uff.

Ildi (Dark Notes)

2014. január 18., szombat

Ne akard megoldani, csak hallgass meg!



Néztem a videót, és nem tudtam együtt érezni a lánnyal.

Minden médiatartalomnál felmerül bennem a kérdés, hogy mi lehetett a készítőik célja. Vajon szimplán csak bemutatják a helyzetet? Könnyed szórakoztatásnak szánják a videót? Esetleg társadalmi célja van a kisfilmnek, oktat és moralizál?
Még ha a készítők hozzáállását nem is olyan egyszerű kitalálni, a nézők-kommentelők reakciójában bőven találunk keserűséget.

A videó felszólítja a férfiakat, hogy "Ne akarjanak mindent megoldani." Kérdem: Miért?

Miért baj az, ha megoldásokat keresünk a szeretteink problémájára? Miért baj, ha próbálunk segíteni? Miért kell egyáltalán ezt a kérdést feltenni?

A téma nem az alkotók képzeletének szüleménye. Nap mint nap kerülünk hasonló helyzetekbe, amiknek azonban nem azok az elszenvedőik, akikre elsőre gondolunk. Nem a ripacsok, akik empátiát várnak, holott bennük nincs annyi empátia, hogy ezt elmondják a másiknak.

Gyakorlatiasan élünk, a problémamegoldáshoz vagyunk szokva heti 5 napon át 8 órában (vagy 10-ben, 12-ben… esetleg még hétvégén is a melóhelyen). A szeretteink azért a szeretteink, mert szeretjük őket. Ha bajuk van, segíteni próbálunk – ahogy tudunk (nem születik mindenki pszichológusnak). De segíteni próbálunk, jó szándékkal.

Mennyi empátia van abban az emberben, aki nem veszi észre a jó szándékot? Mennyi empátia van abban az emberben, aki annyira csak a saját nyűgjére koncentrál, hogy elfelejti, hogy a másik ember is egy érző lény, és lehet, hogy neki sem a mai volt a legjobb napja? Hogy akarjuk elvárni, hogy mások olvassanak a gondolatainkban, holott mi sem olvasunk az övéikben? És hogy nem vesszük észre, hogy a másik negligálásával és lehordásával mekkora fájdalmat okozunk? Mi, aki empátiára vágyunk.

- Fáj a fejem, nem érzem jól magam, félek, hogy ez az érzés talán sosem múlik el.
- Nem lehet, hogy az a baj, hogy ’egy szög van a fejedben’?
- Nem, nem a ’szög’ a baj. Nem nagy dolog. Csak kérlek hallgass meg, hadd meséljem el, hogy hogyan érzem magam. Ha meghallgatsz, már azzal is rengeteget segítesz, mert azáltal, hogy elmesélem, már egész jól helyre tudom tenni magamban a dolgokat.
- Rendben, mesélj. Mi a baj?
- ……………………………………….  és köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nagyon szívesen, remélem, hogy segített. De figyu… az a ’szög a fejedben’, biztos hogy nincs azzal baj?
- De, igazad van, az sem egészséges… de ne most… mára hagyjuk.

Talán valahogy így kéne, nem?

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy a videóban található kommunikációs játszma hogyan lehet pozitív kimenetelű. Biztos, hogy a másikra ráerőltetett kussolás bárkinek a hasznára válhat? Vajon melyikük az agresszor? Biztos, hogy a férfi az, aki mindig mindent jobban tud? Vajon van agresszor? Vajon fájdalmat okoz az egyik a másiknak?
Vagy egyszerűen megszoktuk már, hogy így működik… így aztán mindig tartunk a másiktól egy lelki lépés-távolságot?

Ez a kommunikációs játszma tényleg csak a nőkre jellemző? Én nem hiszem…

Felelős, intelligens felnőtteknél (embereknél!) működhet így? Én nem hiszem…

Ildi (Dark Notes)

2013. december 21., szombat

Holnap jön a Leírhatatlan


Van egy dalunk, amire büszkék vagyunk. Teljes szívből született. Ha választanunk kéne egy dolgot, ami fennmaradjon az utókornak, akkor ez lenne az. Éveken át csiszolódott, mindannyian a tudásunk legjavát tettük bele, azért, hogy valami szép szülessen, amiben mindenki örömét lelheti. Még ha szívfacsaró is a dal.

És most jön a pillanat, hogy végre meghallgassátok ti is. Most nyer értelmet az egész.

Ezt a dalt szánjuk nektek a fa alá, ezt a dalt ajánljuk hallgatni karácsonyfa díszítés közben.


És szeretnénk titeket megkérni, hogy segítsetek majd a terjesztésében. Legyetek a kis aktivistáink!
Osszuk meg Facebookon... mindenféle csoportokban, üzenőfalakon, ha tetszik, küldözgessük privát üzenetben. Ha nem tetszik, akkor is. ;D
Foglaljuk el az "újmédia székházát", online zeneportálokat, rádiókat, kicsiket és nagyokat.

Milyen jó lenne!

És várjuk majd a véleményeket, gondolatokat is, hogy szerintetek hová lenne érdemes eljuttatni a dalt és kinek. Vajon kik a célközönség... vagy mennyire univerzális?

HOLNAP! :)
Pussz!

2013. november 11., hétfő

Mielőtt még bármit..!

Megéri?
Büszke leszek erre?
Jó felé vezet? Rossz felé vezet? Vezet egyáltalán valahova? Tudhatom?
Egyértelmű?
Meg fogom bánni? Van helyette más dolgom? Azt kéne inkább csinálni? Azt kéne, de ezt szeretném? Azt kéne, de ez jobban megéri? Azt kéne és azt is szeretném, de valami azt súgja, inkább ezt? Vagy valaki megmondja nekem?
Higgyek neki? Megcsináljam? Olyan, mint a másik? Hallottam már ilyenről? Más is csinálta már? Túl van már rajta?
Megéri?
Az 5 éves énem büszke lenne rám? Na és a 80?
Boldoggá tesz? Egészséges maradok?
Megéri?
Túl nagy ára van?
Képes vagyok rá? Képes lennék rá? Később is?
Mi lesz jó emlék 1 hét múlva? Mitől fogom úgy érezni, hogy igen, emiatt megérte felkelni?
Érdekelni fog ez még 1 hónap múlva bárkit is?
Megéri?

Ilyeneket szoktam magamnak feltenni, ha valamiben nem vagyok biztos. Ha valami nem egyértelmű. Mert mindent csak akkor jó, ha egyértelmű...

Dodó

Ps. Prédikálást félretéve, nézzétek, milyen elképesztően fasza pólót csináltattam a múltkor! Kondiba kifejezetten jó motiváció :D 



Psps. Most esett le, hogy az a slágerünk címe, hogy "Ne a mellemet nézd". Oops...