Idő és suli

Lassan hónapok óta tervezgetem, hogy szeretnék ide írni valamit, de sosem marad rá időm. Most is, hajnali 2 óra van, és már nagyon szükségem lenne az alvásra. Sok energiát adott a szombati koncertünk, de még többet elvesz a suli. Pedig pont arról szeretnék már írni Nektek, hogy mennyire jó egyetemre járni és tanulni, és szeretnék erre biztatni mindenkit, aki még bizonytalan! Most már valamikor időt szorítok rá.

Ildi (Dark Notes)

Életjel

Sokat alszom. Sokat eszem. 

Bocsánatért esedezem 

Azért is, mit nem én tettem 

Megint túl sok ruhát vettem. 

Engem nem hívnak a bálba 

Csak az, kinek egy fél lába 

Van, de ahhoz is bottal se,

És hidd el, ez mind nem mese. 

De mindegy, hiszen az én szívem 

Úgyis másé, az én hírem 

Nem rontja ő, sőt, javítja 

Énem fiú verziója. 

Erről ennyit, amúgy sok-sok 

Teát iszom, tejjel, bizony 

Kávét pedig minden nélkül

Egyszer ez majd csak megtérül. 

Sétálok is rengeteget 

Pestnek minden részletében 

Jártam már, hisz úgy imádom

Az én kis Csodaországom. 

Szobámban meg millió kép 

Őket raktam ki az imént 

Életemnek darabkái 

Sosem fognak hiányolni. 

Olvasom a horoszkópom 

Azét, kiről álmodozom

Rábízom magam a sorsra 

Az embernek nincs így gondja. 

Véletlenek nem léteznek, 

Minden okkal. Ha kérdeznek.

Ezért sosem pánikolok,

De ne hidd azt, hogy táncikálok.

Ne mondd el, mert túl ciki 

Taylor Swiftet hallgatni 

Miley Cyrust is szeretem 

És most mindenki kövezzen. 

Szemfóbia, szőnyegbolt, fúj 

Halak, csigák, minden, mi szúr

Csámcsogás és nyálas beszéd 

Egyszer kihagyott ebéd. 

London pedig a szerelmem,

Tizenéve övé szívem

Minden mi brit, Monty Python.

Gondolkozom, hogy talán hon

Cserélő leszek majd egyszer

De egyelőre Budapest mer 

Magyarul sokkal egyszerűbb

Viccet mesélni. Uff, és ez most

Itt nem rímelt, de nem baj

Valahogy kimentem én majd 

Magamat, igen, vonzok én most 

Mindent, ami nagyon kínos. 

Pillanatnyi elmezavar, 

Kutya, barát, család, Hawaii

Szervezkedés ellenségem,

Csak naptárba ne kelljen néznem. 

Egyszer láttam egy sorozatot 

Nem csak egy részt, hanem hatot.

Sírtam. Engem oda fel kell venni,

Sherlock rendezőnek lenni. 

Ott döntöttem: én már tuti 

Kliprendezővé fogok válni 

Alakítok, próbálkozom, 

Kitalálok, ha unatkozom. 

Zenét hallgatnom nem szabad,

Hiszen közben kattog az agy

És befogok én bárkit, aki 

Szereplőnek el tud menni. 

Néha meg túllelkesedem 

A túlzásokat nagyon viszem 

Stílust is naponta váltok, 

Álmoktól függ. Álmok, álmok

Sok Deja Vu, álmok miatt.

Emlékszem én minden napra

Ordibálni tudok nagyon, 

Te provokálsz, én nem hagyom.

Pontos vagyok, sose késem, 

Messze tartom el a késem, 

Mert mindig mindent elképzelek

Általában délben kelek. 

Pengető van a nyakamba 

“Várjál, állj, mi van ráírva?” 

“I’m with the band”, mosolygás 

Aztán kínos elfordulás. 

Gitározás stresszoldásként, 

Sokáig nem, aztán megint 

Éjjel-nappal, orrba-szájba, 

A szomszédoknak rémálma. 

Elkapom a pillanatot, 

Retusálni úgy utálok, 

Sztedikemhez béna vagyok, 

De így is dicséretet kapok.

Szellemekben pedig hiszek,

Felnövök, detektív leszek, 

Egy baki van, a vértől félek 

Néha elfordulva élek. 

Sorozatokat preferálok, 

Kocsikázni úgy imádok, 

Feltett láb, dalt kiabálni, 

Tenger, lábam hullám éri.

Napfény, csókok, hideg, inkább

Ölelést, a puszik furák 

C-Vitamin meg a legjobb

Desszert az egész világon. 

Ne aggódj, hisz mindjárt vége

Alapból ne aggódjál, mer

Attól csak a falra mászunk,

Összedől a kis világunk.  

Nem értik a humoromat, 

Udvariasan elfordulnak, 

Nem értik, miről beszélek,

Nem értem az életüket.

Megbocsájtós, sértődékeny

Séta veled, gyros éjjel, 

Néha meg csak ágyban levés, 

Tanulás és bölcselkedés. 

Gondolkodni sokat tudok,

Nevetni is, abból vagyok. 

Öblösen vagy cincogósan, 

Hátravetett fejjel jobban.

Ha nincsen ihlet, erőltetem, 

Az agyam túl furcsa nekem, 

Így született ez a vers is, 

Vagy hívd bárminek. 

Uff. Nem rímelt. 

Dodó

Rendszeridegen

Lassan kezdek rákapni az írásra, pedig nem szeretem prózában kifejezni magam. De hogyan máshogy mesélhetnék? Dalban lehetne még. Egy baj van csak vele: lassú és drága. A dalt, melyet ma megírnék jó esetben egy év múlva hallhatnátok. Jó minőségben stúdiózni még mindig nem lehet zsebpénznyi összegből, és azt megszervezni sem egy "kettőt csettintek és kész" meló.

Minden alkotófolyamatnak és cselekvésnek megvan a gazdasági, technikai, logisztikai oldala is. Sőt. Mennyi olyan kiüresedett alkotás és cselekvés létezik, amely csak ezekről szól, mert az okról, a tartalomról és a kulturális értékről elfeledkeztek útközben.

Azt hiszem idén halmozottan volt részem ilyen élményekben, tapasztaltam meg az információvisszatartáson alapuló hierarchikus szervezeti logikát egy kereskedelmi tévés forgatáson, illetve a társadalmi intézményekről kialakított fogalmam is bővült egy ismerősöm esküvőjén és nagypapám temetésén.

Megdöbbentő volt felismerni, mennyire intézményesítve könnyítünk magunkon, mennyire intézményesítve kenjük el a felelősséget. Mert "ez a szabály", mert az orvos jobban tudja, mert a pap jobban tudja, mert a temetkezési vállalkozó jobban tudja, mert a hagyatéki tárgyalás jobban tudja. Sírásók földelik el az embert, akinek az életéből született a miénk, és hányják oda nevünkben a virágkoszorút...

Képesek vagyunk saját magunkat kihagyni a saját életünkből, őszinteség és tettrekészség helyett illedelmeskedni és a feltételezett társadalmi elvárások alapján viselkedni, egyetemet és szakot választani, munkába állni, családot alapítani, ünnepelni és gyászolni, véleményt formálni vagy beletörődően kussolni, kifejezni vagy elfojtani érzelmeinket. Gondolkodásunkba hagyjuk, hogy beleégettessen: az életünket túlélni kell, nem pedig megélni; az életben munkahelyünk és rossz fej főnökünk lesz, nem pedig hivatásunk és vállalkozásunk.

És azt mondják, a lázadás jó, csak szalonképes legyen.

Én pedig néha kimondottan rendszeridegennek érzem magam.

Ildi

Magyaros pulykamell, avagy 'amit látsz, mindent bele"

Amikor szüleid elutaznak és te pár napra egyedül maradsz és nincs kedved gyorskaját enni, de nincs elég pénzed valami jobbra és túl fáradt vagy elmenni boltba, hogy beszerezd valami jó recept hozzávalóit, de mégis meg szeretnél próbálni valami ehetőt összedobni, akkor érdekes dolgokra tudsz rájönni. :D

Elkezdtem összegyűjteni, hogy milyen ehető dolgok vannak itthon. Találtam pulykamellet a fagyasztóban, találtam krumplit, vöröshagymát, mustárt, pirosaranyt, borsot, pirospaprikát, magyaros fűszerkeveréket és tejfölt.

Rájöttem, hogy magyarok vagyunk!

Összedobtam, amit láttam és kész lett a magyaros pulykamell. Hát nem varázslatos??

Múltkor utaztam Angliába, de akkora vihar volt Magyarországon, hogy még nem tudtunk elindulni, ezért várakoznunk kellett a kapunál. Ez alatt az idő alatt egy kint élő magyar fiatalemberrel kezdtem el beszélgetni. Ő mondta, hogy van ott egy ismerőse, aki abból él, hogy két hetente hazajön televásárolja magát a túróruditól kezdve a csabai kolbászig mindenféle igazi magyar finomsággal és a kint élő magyaroknak angliai árakon eladja. "Van is rá kereslet bőven, mert nincs annál jobb érzés, mikor az egyik reggel, -amikor fáradt vagy, mindenből eleged van és egy kicsit honvágyad is van-, kinyitod a hűtőt és meglátod a bábolnai sonkát és a pirosaranyat!"

Ő csak a pálinkát hiányolta a kínálatból és amikor hazalátogat mindig visz magával vissza egy kicsit. Aggódott is a három üveg pálinkájáért a bőröndjében, nehogy összetörjenek a viharban. :D

Néha elgondolkozom azon, hogy a nagy világon e kívül van-e számomra hely.

Persze, hogy van. A világ durvanagy.

Viszont sosem tudnám elfelejteni, hogy honnan jöttem. Itt nőttem fel, ebbe a kultúrába tartozom és szeretem a gulyáslevest! :D

Annak ellenére, hogy a 'bunkó magyar ember' sztereotípia tényleg egy valóságos probléma, szerintem Magyarország képvisel egy bizonyos értékrendet, amit magaménak tudok érezni.

Zsófi

Magamutogató, ki színpadra áll?

"A színpadra álláshoz kell egy nagy adag exhibicionizmus."

"Én nem merek színpadra állni, nem akarom magamat mutogatni."

Hallom ezeket a mondatokat sok embertől. És egyre inkább zavar, mert nekem magamtól soha nem jutott eszembe, hogy a színpadra így is lehet tekinteni. Sőt, hogy milyen sokan tekintenek így rá. Végignézek magamon, és zsigerből kijelentem: elhatárolódom ezektől a kijelentésektől.

"Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek."

- Karinthy Frigyes

Nem azért állunk a színpadra, hogy a testünket mutogassuk. Nem az számít, hogy leénekeljük-e az aktuális rivális popsztárt. Egyébként sem létezik konkurencia a művészetben... minden hús-vér dalszerző és előadó egyedi és utánozhatatlan.

Nem azért vállalunk nyilvános szereplést, mert sztárok akarunk lenni és gazdagnak látszani.

Hanem azért, mert mi így kommunikálunk, a színpad számunkra az az eszköz, amellyel szólni tudunk az emberekhez. Eszköz. Nem cél! A színpad az a hely, ahol teljesen szabadok tudunk lenni, ahol megnyílik a saját univerzumunk, ahol őszinték lehetünk, ahol "itt és most" történik minden. A színpadról egyszerre nézhetünk akár több tucat ember szemébe, érezhetjük őket, egymást, és saját magunkat. 

Nem azért zenélünk, hogy bebizonyítsuk milyen kurva tehetségesek vagyunk, hanem azért, mert gondolataink és üzeneteink vannak, érdekesnek tartjuk a társadalmat, szeretjük az embereket. Szeretünk jó ügyek mellé állni, értékeket képviselni, és felhívni rájuk a figyelmet, és olyan dalokat írni, melyek megértenek, segítenek, vígasztalnak, felvidítanak, nevettetnek, kifejeznek.

Egy sokat látott újságíró tanárommal beszélgettem, azt mondta, hogy ha értéket akarok képviselni, ne számítsak sok sikerre.

Kérdem én: Miért?

Ildi (Dark Notes)

A kutyusok

A kutyusok olyan aranyosak. Mindig boldog leszek, ha látok egy kutyust. Olyan kis egyszerűek, hogy az nagyszerű! És mégis annyi mindenen elgondolkoztatnak ezzel az egyszerűségükkel.

Zsófi, ki más

Budapest tetején

Zsófi karon ragadott, hogy nézzük meg az egyik rooftop bárt az Andrássy úton. Abban a városban, ahol élek születésem óta. A városban, mely nekem mindig is a sötét, szűk, kutyapiszkos utcákat jelentette, ahonnan amikor csak tud, menekül az ember. Az Andrássy úton, amely a világörökség része, de nekem mindig is a hétköznapokat jelentette: ide jártam iskolába, és születésem óta itt lakom az első párhuzamos utcában, egy gangos házban, ahonnan az eget is alig látni, nemhogy a Napot.

Kinyílt a tetőbári lift ajtaja, tettem 3 lépést.

Fény. Égbolt. Tér. Szellő. Illat. Esőre gyülekező felhőkön áttörő napsugarak. Hegyek, épületek. Olyan házak, amelyek mellett elmegyek minden nap, de mégsem ismerem őket... Gyönyörű.

AZ OTTHONOM. Miért nem láttam még soha?

Lemerevedtem. Könnycseppek gyűltek a szememben. Ott álltam két percen át arcomat a kezeimbe temetve.

... majd megittuk a pohárka narancslevünket 900 forintért. Egyet ketten.

Ildi