Lassan kezdek rákapni az írásra, pedig nem szeretem prózában kifejezni magam. De hogyan máshogy mesélhetnék? Dalban lehetne még. Egy baj van csak vele: lassú és drága. A dalt, melyet ma megírnék jó esetben egy év múlva hallhatnátok. Jó minőségben stúdiózni még mindig nem lehet zsebpénznyi összegből, és azt megszervezni sem egy "kettőt csettintek és kész" meló.
Minden alkotófolyamatnak és cselekvésnek megvan a gazdasági, technikai, logisztikai oldala is. Sőt. Mennyi olyan kiüresedett alkotás és cselekvés létezik, amely csak ezekről szól, mert az okról, a tartalomról és a kulturális értékről elfeledkeztek útközben.
Azt hiszem idén halmozottan volt részem ilyen élményekben, tapasztaltam meg az információvisszatartáson alapuló hierarchikus szervezeti logikát egy kereskedelmi tévés forgatáson, illetve a társadalmi intézményekről kialakított fogalmam is bővült egy ismerősöm esküvőjén és nagypapám temetésén.
Megdöbbentő volt felismerni, mennyire intézményesítve könnyítünk magunkon, mennyire intézményesítve kenjük el a felelősséget. Mert "ez a szabály", mert az orvos jobban tudja, mert a pap jobban tudja, mert a temetkezési vállalkozó jobban tudja, mert a hagyatéki tárgyalás jobban tudja. Sírásók földelik el az embert, akinek az életéből született a miénk, és hányják oda nevünkben a virágkoszorút...
Képesek vagyunk saját magunkat kihagyni a saját életünkből, őszinteség és tettrekészség helyett illedelmeskedni és a feltételezett társadalmi elvárások alapján viselkedni, egyetemet és szakot választani, munkába állni, családot alapítani, ünnepelni és gyászolni, véleményt formálni vagy beletörődően kussolni, kifejezni vagy elfojtani érzelmeinket. Gondolkodásunkba hagyjuk, hogy beleégettessen: az életünket túlélni kell, nem pedig megélni; az életben munkahelyünk és rossz fej főnökünk lesz, nem pedig hivatásunk és vállalkozásunk.
És azt mondják, a lázadás jó, csak szalonképes legyen.
Én pedig néha kimondottan rendszeridegennek érzem magam.
Ildi