Budapest tetején

Zsófi karon ragadott, hogy nézzük meg az egyik rooftop bárt az Andrássy úton. Abban a városban, ahol élek születésem óta. A városban, mely nekem mindig is a sötét, szűk, kutyapiszkos utcákat jelentette, ahonnan amikor csak tud, menekül az ember. Az Andrássy úton, amely a világörökség része, de nekem mindig is a hétköznapokat jelentette: ide jártam iskolába, és születésem óta itt lakom az első párhuzamos utcában, egy gangos házban, ahonnan az eget is alig látni, nemhogy a Napot.

Kinyílt a tetőbári lift ajtaja, tettem 3 lépést.

Fény. Égbolt. Tér. Szellő. Illat. Esőre gyülekező felhőkön áttörő napsugarak. Hegyek, épületek. Olyan házak, amelyek mellett elmegyek minden nap, de mégsem ismerem őket... Gyönyörű.

AZ OTTHONOM. Miért nem láttam még soha?

Lemerevedtem. Könnycseppek gyűltek a szememben. Ott álltam két percen át arcomat a kezeimbe temetve.

... majd megittuk a pohárka narancslevünket 900 forintért. Egyet ketten.

Ildi