Magamutogató, ki színpadra áll?

"A színpadra álláshoz kell egy nagy adag exhibicionizmus."

"Én nem merek színpadra állni, nem akarom magamat mutogatni."

Hallom ezeket a mondatokat sok embertől. És egyre inkább zavar, mert nekem magamtól soha nem jutott eszembe, hogy a színpadra így is lehet tekinteni. Sőt, hogy milyen sokan tekintenek így rá. Végignézek magamon, és zsigerből kijelentem: elhatárolódom ezektől a kijelentésektől.

"Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek."

- Karinthy Frigyes

Nem azért állunk a színpadra, hogy a testünket mutogassuk. Nem az számít, hogy leénekeljük-e az aktuális rivális popsztárt. Egyébként sem létezik konkurencia a művészetben... minden hús-vér dalszerző és előadó egyedi és utánozhatatlan.

Nem azért vállalunk nyilvános szereplést, mert sztárok akarunk lenni és gazdagnak látszani.

Hanem azért, mert mi így kommunikálunk, a színpad számunkra az az eszköz, amellyel szólni tudunk az emberekhez. Eszköz. Nem cél! A színpad az a hely, ahol teljesen szabadok tudunk lenni, ahol megnyílik a saját univerzumunk, ahol őszinték lehetünk, ahol "itt és most" történik minden. A színpadról egyszerre nézhetünk akár több tucat ember szemébe, érezhetjük őket, egymást, és saját magunkat. 

Nem azért zenélünk, hogy bebizonyítsuk milyen kurva tehetségesek vagyunk, hanem azért, mert gondolataink és üzeneteink vannak, érdekesnek tartjuk a társadalmat, szeretjük az embereket. Szeretünk jó ügyek mellé állni, értékeket képviselni, és felhívni rájuk a figyelmet, és olyan dalokat írni, melyek megértenek, segítenek, vígasztalnak, felvidítanak, nevettetnek, kifejeznek.

Egy sokat látott újságíró tanárommal beszélgettem, azt mondta, hogy ha értéket akarok képviselni, ne számítsak sok sikerre.

Kérdem én: Miért?

Ildi (Dark Notes)