Blogot írni magányos dolog. Magaddal társalogsz. Magaddal vitatod meg a dolgokat. Ellenőrzöd magad, nehogy olyat írj, amiért végül mégsem tudsz kiállni. Mert amikor alkotsz, akkor álláspontot fogalmazol meg, és ha álláspontod van, azt tuti, hogy valaki megszívleli más pedig bekóstolja. Ami végül is kimondottan konstruktívan is elsülhet. De kifogásolhatják a fogalmazókészségedet, illetve tárgyi tévedések elkövetésével is vádolhatnak. Betámadhatnak okosan és bután az okosak és a buták.
Csodálom azokat, akik blogot írnak. Csodálom a véleményvezéreket. Csodálom azokat, akik ironikus hangnemben tudnak kritikát megfogalmazni, úgy, hogy az mégsem bántó vagy rossz szándékú. (jaj, csak az emberek nehogy komolyan vegyék a komolytalant!)
Az intraperszonális kommunikáció fontos ahhoz, hogy kialakítsuk az értékrendünket, ami fontos ahhoz, hogy teljes és boldog életet élhessünk. Nekem furcsa ez a blogolósdi, bár éveken át írtam blogot kistini koromban, és az akkori soraimat visszaolvasván észreveszem, hogy az értékrendem kialakulásában mekkora szerepet játszott. Kigondoltam, leírtam, átgondoltam, világgá kürtöltem és tartottam is magam hozzá. Szégyelltem is volna, ha nem így lett volna. A következetesség erény. Nekem.
Nincs túlzottan nagy késztetésem arra, hogy osszam az észt, de valahogy mégis mindig úgy alakul... mindig azon kapom magam, hogy magyarázok. Szenvedélyesen szeretek mesélni mindenről, amit szeretek, és remélem, hogy az ezt elszenvedő hallgatóság is lelhet valami örömöt a mondandómban. Na, mit leltetek? :D
Ildi (Dark Notes)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése